Én és a könyv

Én és a könyv

Amikor az ember még kisgyerek, nem tud olvasni. Ilyenkor a szülei, vagy idősebb testvérei olvasnak fel neki - általában - meséket. Ezek az elbeszélések lehetnek viccesek, rémisztőek, de inkább tanítóak, és olykor tanulságosak szoktak lenni, valamint még gyerek fejjel is megérti az ember a cselekmény mögé rejtett üzenetet. Óvodában és még első osztályban is hallhattunk ilyen történeteket, mint pl.: a Mátyás király köré szőtt legendák, vagy a népmesék is.
Kisiskolás koromban olvastam el először egyedül egy könyvet. Ez az olvasmány elég szórakoztató volt számomra, és amikor a végére értem egy jóleső érzés töltött el. Aztán jött a kötelező olvasmányok időszaka... Ebben az időben volt egy pár olyan mű, amit nem tudtam befejezni, annyira untatott a dolog. pl.: Az Egri csillagok. Később jött a bizonyos Harry Potter-láz, ami az elején nem foglalkoztatott, de később engem is bekebelezett. 6 részt el is olvastam belőle és nagyon élveztem ezeket.
Mostanában Rejtő Jenő által írt könyveket olvastam, és megtetszett az, ahogyan leírja történeteit. Kellően humoros, mégis izgalmas és "akciódús" műveket lehet nála fellelni. Én szeretek olvasni, ha valóban van hozzá kedvem, és nem kötelező jelleggel akarják rám kényszeríteni, különben a felhőtlen szórakozásból, és a szürke hétköznapokból való kikapcsolódásból egy nagy nyűg lesz, ami a lényegtől fosztja meg az olvasót. Ha könyvválasztásról van szó, általában a szerző, a cím, illetve a téma dönti el nálam, hogy melyik iromány a legmegfelelőbb. Szeretnék most is többet olvasni, de sajnos nemigen van rá időm a nagy rohanás, és a sürgés-forgás közepette.

A könyv és én

A könyv és én

Az ember már egészen kiskorától kezdve elkezd ismerkedni a könyvvel. Csecsemő korunkban mesekönyveket olvasnak fel nekünk szüleink, rokonaink; gyerekkorban pedig kifestő könyveken tanulunk meg színezni, az iskolában pedig könyvekből tanítanak meg minket olvasni.

Talán most értünk el igazán a lényeghez. Általános iskolában már kötelezően adnak fel a gyerekeknek kötelező olvasmányt. Vannak akiket ez ebben a korban még nem mozgat meg annyira, vagy olyan könyvet kell olvasniuk, ami nem tetszik nekik, esetleg nem is értik meg. Az én történetem is itt kezdődik valahol.

Emlékszem, milyen nagy kedvvel kezdtem el olvasni a „Két Lottie” című olvasmányt. Igaz, ez nem volt kötelező olvasmány, de osztálytársaimmal versengtünk, hogy ki tudja hamarabb elolvasni. Bár nem nyertem, a történet így is megtetszett – majd később megtudtam, hogy film is van belőle. Aztán következett a Bambi című olvasmány, ezt is nagyon kedveltem, és a film is ugyanígy tetszett. Valahogy hatodik osztályban megváltozott a könyvekről a véleményem. Amikor „Az egri csillagok”-ra került a sor, hát.. nagyon nem örültem. Kínszenvedés volt számomra elolvasni, mert nagyon nem kötött le, és az érdeklődésemet keltette fel. Egy 12 éves gyerek nem biztos, hogy épp ésszel fel tudja fogni a történelmi eseményeket, utalásokat, illetve a háttértörténetet egy ilyen könyv elolvasása közben vagy akár után. Nyolcadik osztályban láttam egy kisebb reménysugarat, hogy olvasni mégis jó, amikor egy próza versenyre készültem, és amúgy is el kellett olvasnom Jókai Kőszívű ember fiai című olvasmányát. Még erre is azt mondom, hogy jó volt. Majd ettől kezdve megint nem szerettem olvasni. Nagyon erőltetettnek tűntek a kötelezők, és elvették a kedvem még attól is, hogy olyan könyvet kezdjek el, ami tetszik és nem kötelező.

Teltek, múltak az évek és amikor már középiskolába kerültem, a körülöttem levőket mind elkapta a „Twilight” láz. Először nem értettem. Az első adandó alkalommal elmentem moziba megnézni, amikor megfilmesítették. Magával ragadott a történet. Nemcsak, hogy nem történelmi, hanem teljesen modern, vámpíros, szerelmi, drámai, egyszóval olyan filmre akadtam, amit mindenképp el szerettem volna olvasni. Az első könyvet örömmel olvastam végig és alig vártam a következő rész megjelenéséig. Mivel nem szerettem volna sokat várni, hogy tovább olvashassam, így internetről, fordításokat olvastam, ahogy valaki megszerkesztette őket. Minden reggel és délután, még az iskolában is a nyomtatott kis papírjaimat olvastam, annyira belemerültem a történetbe. És ez így ment az utolsó rész befejezéséig. Majd, amikor megjelentek a könyvek, megvettem őket, hogy szép kötött példányaim is legyenek, ne csak nyomtatott papírjaim. Így voltam az „Egy boltkóros naplója” című könyvvel. Ezt is először egy moziban láttam, és utána olvastam el a könyvet.

Aztán ahogy egyre idősebb lettem, más lett az érdeklődési köröm. Legtöbb időmet a számítógép és az internet előtt töltöttem el, nem vettem a fáradságot, hogy leüljek olvasni. Itt már közrejátszik az is, hogy az osztályok egyre nehezebbek lettek és egyre többet kellett tanulni – ami például most is így van. Egyszóval nagyon sok befolyásoló tényező van és volt, amiért nem szeretek most már olvasni. Így tizenkettedik osztályban is olyanokat kérnek számon tőlünk, ami az én fantáziámtól, lelkivilágomtól és minden egyéb másomtól teljesen távol áll.

Lehet, hogy nekem kellene változtatni a felfogásomon illetve érdeklődési körömön, de egyelőre még nem sikerült felfedeznem az olvasás rejtelmeit. Szókincs miatt mindenképp fontos az olvasás, ugyanígy a tájékozottság és a műveltség miatt is. Összegezve: a könyvek és én – ha mint egy kapcsolatra tekintünk egymással -, megszakítottuk a kapcsolatot. Talán most már nyitottabb vagyok arra, hogy újra megtaláljam az olyan könyveket, amik kellemes perceket okoznak nekem. Az emberek életét végig kísérik a könyvek és a tudás, vagyis mindig tanulhatunk valami újat. Talán ez a legfontosabb.

Én és a könyv

Mikor általános iskolás voltam sosem izgatott az olvasás. A kötelező olvasmányokon kívül nem is olvastam mást. Ezek közül a könyvek közül is nagyon kevés olyan volt, amelyik ténylegesen felkeltette volna érdeklődésemet, megmozgatta volna fantáziámat. Mikor is szerettem meg az olvasást?

Rólam tudni kell, hogy mindig is érdekeltek a misztikus lények és dolgok. Az ilyen fajta filmeket néztem anyukámmal kiskoromban, és itt nem a mesefilmekre gondoltam (hanem például Púder, A Gyűrűk Ura, Interjú a vámpírral, stb.). Pár évvel ezelőtt pedig megjelent az Alkonyat című film és mű. Kialakult az úgynevezett Alkonyat-láz, ami felkeltette az érdeklődésemet. Miután láttam a könyvsorozatból készült filmadaptáció első részét, kíváncsiságból elolvastam a könyvet. Annyira megtetszett romantikus szívecskémnek, ezért türelmetlenül vártam, hogy elolvashassam a többi részét. Későbbiekben, aztán amikor a filmeket is megnéztem, mindig kerestem a hasonlóságokat és különbségeket. Arra a következtetésre jutottam, hogy csak a film megnézése után olvassam el a művet.

A Twilight elolvasása óta úgymond falom a könyveket, amint van egy kis időm, mindig olvasok valami fogamra valót. Azért, hogy mindenkit megnyugtassak, bővült az érdeklődési köröm, és nem csak „csöpögős” vámpíros könyveket olvasok. A baráti körömben nagyon sokat hallottam a keleti országokból népszerű mangákról és animékről, hogy eleinte nagy ellenszenvvel voltam ellene, de már csak azért is belekukkantottam. Nagy meglepődésemre nem is olyan, mint amilyennek gondoltam. Manga szerintem a képregény egy tovább fejlesztett változata, ahol azt a kevésnek tűnő szöveget olyan élethűen megrajzolt képekkel illusztrálják, hogy néha már-már beleéled magad a történetbe.

Most mit gondolok az olvasásról és a könyvekről? Nem tudnám elképzelni nélküle az életemet. Minden napjaim részévé vált, és ezt úgy gondolom, hogy így jó. Mióta olvasok, a szókincsem kibővült és választékosabban tudom kifejezni magam. Bár még van mit javítanom, azt nem tagadom, de határozottan fejlődök. Remélem.

Én és a könyv

Nagyon későn kezdtem el igazán olvasni. Általános iskolában még a kötelező olvasmányokat is nagy kínok között gyűrtem le a torkomon. Majd az egyik barátnőm ajánlotta a Harry Pottert, de akkor nem érdekelt. Nem tudtam, hogy miről szól ezért egy értelmetlen hóbortnak képzeltem, amit mindenki csinál, hogy ne maradjon ki a sorból. Majd az egyik nyáron gondoltam egyet és elkezdtem olvasni a negyedik részét - azért ezt mert az egyik versenyen ez volt a díj. Persze nem értettem belőle semmit, de nem érdekelt, csak az, hogy mindent megtudjak erről a "rejtett világról". A Harry Potter volt az a könyv ami megérintett annyira, hogy leüljek és elolvassam újra és újra. Az elején "csak" egy varázslatos világot láttam, ahová én is tartozni akartam és nem érdekelt más, később megértettem, amit Stephen King fogalmazott meg a legjobban: "A Harry Potter a félelmek legyőzéséről, a belső erő megtalálásáról szól és arról, hogy hogy döntsünk helyesen viszontagságos helyzetekben." Ez az ami igazán fontos nekem.
Ha elkezdek egy könyvet olvasni, akkor azt várom el, hogy lekösse a figyelmemet és ne tudjak másra gondolni. Érdekeljen, hogy mi történik a következő mondatban, sorban, lapon.
Nagyon sok - számomra jó - könyvet olvastam el, és még nagyon sok van amit el szeretnék olvasni, de sajnos mostanában nem jut idő rá. Pedig nagyon jót tenne már egy kis kikapcsolódás, kilépni ebből a világból és egy másik dimenzióba lépni. Ez az ami velem történik olvasás közben.
Nem csak én érzem azt, hogy mostanában nem olvasok, hanem anyukám is. Mindig azt mondogatja, hogy: "Bezzeg én a te korodban már több száz könyvet elolvastam". Félreértés ne essék én is szívesen olvasnék, csak hát van egy zavaró tényező; az iskola, ami nagyon sok időmet elveszi.
Összefoglalva, engem a felhőtlen olvasás tesz igazán boldoggá!