Botrány vagy elnézett művészet?

Meztelenség, trágárság, politikai cenzúra a színházban.

„A színház, az előadóművészetek azon ága, amelynek keretében közönség előtt színjáték útján, beszéddel, mozdulatokkal, zenével, tánccal, hanghatásokkal és látványelemekkel történeteket mutatnak be – gyakran más művészetek eszközeit is felhasználva.„Mondja a mindenki által közismert Szabad enciklopédia. De vizsgáljuk meg jobban ezt a kijelentést. Milyen a mai színház?
Kezdjük talán a beszéddel. A színházban jó magyar szokás szerint szólaltatják meg dicső kis nemzetünk csodálatos szókincsét. Vagy legalábbis régebben ezt tették. A mai színészek számára persze ugyanúgy adottak a szövegek, drámai monológok és cseles párbeszédek. Csak épp a trágárság teszi kicsit színesebbé a szövegeiket. Természetesen a színház is halad a korral, és ez alól a szövegírók sem kivételek. Manapság már egyre inkább kerülnek előtérbe a trágár kifejezéseket tartalmazó szövegek. De amíg a trágárság egy részbe hódít a színpadon, addig lesznek olyanok is, akik ezt egy cseppet sem értékelik. A színházi ruhatárosok sajnos gyakran találkoznak ilyen jelenségekkel, első felvonás „Bazdmeg” és „Kurva jó fej vagy” kijelentéseit követően sok néző távozik az előadásról, mondván hogy az ő fülüket bántja a trágár szóhasználat. De attól sem szabad eltekintenünk, hogy a színházi szóhasználat lényegesen függ a valós szóhasználatoktól. Épp ezért lehet a trágárságot akár művészi fokon is végezni. A mimézis fogalmát Platón, majd Arisztotelész nyomán használjuk, és egyszerűen a valóság művészi utánzását jelenti. Ha tehát a való világban majdnem mindenki káromkodik, akkor a színpadon sem történhet másképp. Épp ezért ne lepődjünk meg azon, hogy ha mindennapjaink anyázásai a színpadon is helyt kapnak. Színpadi trágárság tekintetében Spiró György Csirkefej című előadása volt az egyik úttörő. A Katona József Színházban bemutatott, 1986-os előadásban elhangzó trágár szavak felháborodást keltettek, és széleskörű színházi szakmai vitát generáltak. Spiró a darab megírására készülvén állami gondozott fiatalokkal beszélgetett. A realista módszerrel megírt darab az ő szóhasználatukat „mímelte”, de a színház közönsége – bár hallott már ilyet – színpadon mégis megdöbbentőnek érezte az elhangzó szavakat. Sokan felforgatónak és felháborítónak ítélték a darabot. A Victory így korhatáros lett a Bárkában. A szervezők igyekeznek mindenkit még a darab előtt tájékoztatni a darab nyelvezetéről, és iskolai csoportoknak drámafoglalkozást is tartanak az előadások után.
Ha már a szövegírók szabadsága megbotránkoztat embereket, akkor nem szabad eltekintenünk a koreográfusok korlátlanságáról. Nem könnyű dolog ütős koreográfiákat alkotni, viszont itt is hatalmas segítség lehet az erotika. Persze itt sem szabad átesni a ló túloldalára. Meg kell találni az arany középutat, hogyan lehet egy tánc egyszerre elképesztő és „dögös”.
A politikai cenzúra színpadi megnyilvánulása nem újszerű dolog. Példaként említeném itt Hofi Gézát (született Hoffmann Géza), aki az egyik legkiemelkedőbb alakja a politikai cenzúrának. Éles politikai kritikái miatt megfigyelték, erre előadásain gyakran utalt, a rendszerváltás előtt tevékenységéről a csehszlovák kommunista titkosszolgálat is jelentett. Hofi mellett megemlíteném még Fábry Sándort, akinek műsorában több fiatal humorista jutott bemutatkozó lehetőséghez. De ebbe bele kell törődnünk, amíg lesz színház, lesz kabaré (vagy stand up comedy), addig igenis lesznek politikai kritikák, ezt nem lehet elkerülni. Ez mi sem mutatná jobban, mint hogy egyre több „Dumaszínház” nyílik szerte az országban, melyek rendelkeznek állandó fellépőkkel.
Végül, de nem utolsó sorban a színpadi meztelenség. A modern, kísérletező színházak megjelenésével a megszokott díszlet és jelmezgazdag előadások között helyet követelt magának az ún. szegény színház, úgy próbált meg utat találni a színpadi meztelenség is. Annak ellenére, hogy a színpadi meztelenség nem újkeletű, még mindig fenntartásokkal kezeljük a meztelen testeket a színpadon. A nézők többféle reakcióval fogadhatják: egyik reakció a felháborodás, a tiltakozás, a másik pedig a kukkolás izgalma. Szerencsére a nézők legtöbbje inkább humorosnak veszi, ha az egyik szereplő levetkőzik, pláne ha mindezt az élményt az első sorban élheti át.
Egy biztos, amióta világ a világ, a színház mindig a kritikusok fő célpontja volt, és az is marad. Mindig lesz valami, ami megbotránkoztatja az embereket, legyen az szöveg, kritika vagy egy meztelen test látványa.

A jövő látomása

         Manapság a technika rendkívül gyorsan fejlődik. Ezzel kapcsolatban gyakran feltesszük magunknak azt a kérdést, hogy hol az a határ ahol megáll a tudomány, és meddig fejlődhet ez az egész. A legáltalánosabb jövőkép az a mindenki által elképzelt robotok és emberek lakta világ, ami talán nem is olyan távoli, mint amilyennek hisszük. A kérdés csak az, hogy mekkora szerep jut a robotoknak, és mekkora marad az embereknek.

         Már biztos valamennyien láttunk különböző futurisztikus science-fiction filmet, ami a robotok és az emberiség szerepvállalásával foglalkozik. Ilyen például az Én a robot c. film, amely Isaac Asimov híres regénye alapján készült, avagy a milliók által kedvelt Star Wars, George Lucas zseniális alkotása. Ezek a filmek mind azt mutatják, hogy a jövőben a robotok lehetnek a munka eszközei, és még gyakrabban a munka végzői is. De hol van az a pont, ahol meglehet húzni a határt az emberi és a mechanizált szerepvállalás között.
         Elképzeléseink szerint a robot „ideál”, az pontos, gyors, nem hibázik, és mindig engedelmes. Arra készülnének, hogy megkönnyítsék mindennapjainkat minden téren. Ha kell építőiparban, otthon a konyhában, vagy a boltokban bármely szerepben. Ellenben vannak ezeknek hátulütői is. A fő probléma az, hogy ha egy robotot alkalmazunk a munkában, akkor az emberi képességek háttérbe szorulnak, mivel egy robot sokkal precízebben és gyorsabban dolgozik, mint az ember és pihenőt se kell adni nekik mivel nem fáradnak el. Ezzel szemben ott van az a probléma, hogy megnő a munkanélküliség, mivel a robotok egyre inkább kitúrják az embereket a munkahelyeikről. Viszont egy robot soha nem fog olyan ítélőképességgel és rálátással rendelkezni, mint egy ember. Ezáltal például a rendőri, az óvónői és az orvosi állások megmaradnak, mint ember végezte feladatok, valamint új munkakörök nyílnak a robotok karbantartására és fejlesztésére, ami esetlegesen helyet adhat a munkahely nélkül maradtak számára.
         Van azonban több teória is arra, hogy milyen módon lehetne még hasznosítani a robotokat. A Hasonmás c. film egy elrettentő példát mutat arra, hogy az emberek milyen lustává lesznek, hogyha minden automatizált lesz. Az emberek csak otthon fekszenek, és nem csinálnak semmit, miközben a hasonmás robotjuk helyettük megy el dolgozni, vásárolni és szórakozni is. Ez is mutatja, hogy a gyarló ember, miként küld mást maga helyett még szórakozni is csak azért, hogy semmit ne kelljen csinálni.
         Az Én a robot c. filmben az egyszerűbb állásokat, mint pl. a postás vagy a közterület fenntartó, már robotok töltik be, fenntartva az egyensúlyt az emberi és a roboti szerepvállalás között. Így nincs munkanélküliség, viszont a robotok könnyítik a munkák folyamatát. Valamint a filmben még nagy szerepet kap egy olyan robot, amelyik rendelkezik mesterséges intelligenciával, azaz gondolkozik, tanulja a gesztusokat, és az érzéseket. Ha a világ idáig fajulna, hogy egy robotot emberi érzelmekkel látunk el, talán a robotok majdnem hogy semmivel se lennének jobbak az embernél, sőt még veszélyesebbek is lennének. Egy robot, amely nem fárad el, nem érez fájdalmat, ellenben feldühödhet és ámokfutásba kezdhet félelmetes. Ez már azt a határt súrolja, amelyet az ember már jobb, ha nem közelít meg, mert egy felelőtlen döntés, akár milliós nagyságú emberi életet is fenyegethet.

         Összességében jó, ha az embereknek van egy segítsége, egy támasz, aki soha nem merül ki, és bármely fizikai munkát megerőltetés nélkül a lehető legprecízebben elvégzi.  Ellenben fel kell azt mérni, hogy ha már az élet minden terén alkalmazzuk őket, akkor az emberi faj elcsökevényesedhet és sebezhetővé válhat.

Nemi szerepek változása a XXI. században

A következő kérdések gyakran hagyják el ajkainkat napjainkban: Az a férfi miért festi a haját? Miért szőrteleníti magát? Ő miért van Gyesen? Miért végez férfimunkát? Hogy képes ennyi munkát ellátni egyedül? Nos, mire is gondolhatok, ha felvetem ezeket a kérdéseket? A 21. század egyik fontos problémáját szeretném bemutatni, mégpedig a női és férfi szerepek felcserélődését.
A mai világban a férfi és női szerepek felcserélődtek. A férfiak nagyon elnőiesedtek, főleg külsőleg. A nők ezzel szemben nem kívülről változtak meg, hanem inkább csak a mentalitásuk.
A férfiak szinte minden tekintetben csalódást képesek okozni ,,átváltozásukkal,, a mai világban. Vegyünk sorra néhány példát. Vessük össze egy 1960-70-es évekbeli úriember külsejét egy maival. Abban az időben, a bajszos, borostás arcú megjelenés volt a normális, mára már pedig ez teljesen igénytelenséget sugároz egy nő számára. A férfiak is járnak kozmetikushoz, szemöldöküket igazíttatják, arcukat kezeltetik különféle krémekkel, gyantáztatnak egyes testrészeken, hajat festetnek és fülbevalót viselnek. Napjainkban így tudnám leírni a tökéletes férfit. Persze ez nem az én ízlésemet tükrözi, hanem a nők többségéét. Öltözködésükről csak annyit, hogy bátran viselnek női színeket, valamint nadrágok tekintetében is elég nőies fazonokat képesek felvenni. A munkavállalás terén is cserélődtek a szerepek. Sok olyan foglalkozás van manapság, amit férfiak is végeznek, ilyen például, a fodrászat, az ovóbácsi és az ápoló munkakör. Nem egyszer hallunk arról, hogy az apuka marad otthon a gyermekével Gyesen, mert rosszul fizető állása van, helyette pedig felesége húzza az igát a nagyobb jövedelemért.
A nőkre nem mondhatjuk azt, hogy elférfiasodtak, hiszen ez eléggé durva kijelentés lenne. Azonban érdekes változások mentek végbe a női gondolkodásban. Vegyük sorra… Először is, az újdonsült divat az ismerkedés terén, hogy a női nem kezdeményez beszélgetést egy férfival. Családfenntartó szerepet vállalnak, hiszen válás után egyedül nevelik gyermekeiket, a házat egyedül tartják fenn. Régen egy nő nem munkahelyen dolgozott, hanem csupán háziasszony volt. Feladatuk annyiból állt, hogy gyermekeiket neveljék, mossanak, főzzenek, rendbe tartsák a háztartást. Nem meglepő a 21. században, hogy egy nő egyszerre két munkahelyen dolgozik, azért, hogy családját eltartsa.
Ezeknek a változásoknak legfőbb okozója a társadalmi szerkezet átalakulása. Értem ezalatt azt, hogy a nők ki akarnak törni a kiszolgáltatott helyzetükből. Mint például, ne tartsa el őket egy férfi és ez által ne alakuljon ki anyagi függőség. Ezért több ideig tanulnak, a magasabb végzettség érdekében. Céljuk az lenne, hogy munkahelyükön magasabb pozícióba kerüljenek, de erre kevés esélye van egy nőnek, akármilyen magas diplomája is van. Sokszor ugyanazért a munkáért kevesebb bérfizetést kap egy hölgy, mint egy férfi.
Végeredmény az lesz, hogy csökkenni fog az utódok születési száma, amit már kezdünk tapasztalni. A sok rossz tapasztalat után a nők nem fognak gyermeket vállalni a nehéz anyagi körülmények miatt. Véleményem szerint vissza kellene térni a régi hagyományokhoz, hogy legfőképpen ne alakuljanak ki csonka családok. A férfiak képesek legyenek egyedül fenntartani családjukat, de ugyanakkor ne éreztessék a nőkkel a kiszolgáltatott szerepet.

Halálbüntetés

„Mi lesz az ár? A gyilkosságért vajon mi jár?”

A halálbüntetés a világ fejlett országaiban megosztja az emberek véleményét. Sokan vannak, akik mellette állnak, ám ugyanennyien – ha nem többen – akik ellenzik, sokan pedig egyszerűen tudomást sem vesznek róla, mintha nem is létezne. Pedig létezik, és sokunkat foglalkoztat. Sok országban – ahogy Magyarországon is – eltörölték. Jómagam nem vagyok érintett a témában, szerencsére, álláspontot sem nagyon tudok foglalni, mert amint eszembe jut egy érv, rögtön tudok mondani rá egy ellenérvet. Szeretnék pártatlan maradni - amennyire ez lehetséges-, felsorolni érveket mindkét „oldalra”.

A halálbüntetés kegyetlen módja a megtorlásnak, de vajon kegyetlenebb-e, mint ahogy a bűnös véget vetett áldozata életének? A gyilkos vétett a törvény ellen, semmibe vette az ember élethez való elidegeníthetetlen jogát. Fájdalmat és szenvedést okozott az áldozat hozzátartozóinak. A hozzátartozók az azonos megtorlás elve – Talio-elv - szerint joggal követelhetik a halálbüntetést - szemet szemért, fogat fogért. A hozzátartozóknak elégtétel lehet, megnyugvást jelenthet a bűnös halála. Az áldozat végre békében nyugodhat, megtorolták a halálát. A halálbüntetés továbbá elrettentő példaként szolgálhat, megelőzésként gyilkosságok elkövetésére, hiszen – valljuk be – a fűtött cellákban élni, a börtön konditermébe járni, meleg ételt kapni, manapság sajnos nem az elrettentést szolgálja. Másrészt az elítélteket a társadalom, az adófizetők tartják el, míg ez a „teher” halálbüntetésnél egyszeri. Továbbá a börtönlakók jó magaviselet esetén hamarabb szabadulhatnak – mondjuk 20 év helyett „csak” 15 évet ülnek -, ám felmérések bizonyítják, hogy ha valaki 5-10 évre börtönbe kerül, gyakorlatilag képtelen lesz visszailleszkedni a társadalomba, csak elenyészően kis hányaduk képes rá. Tehát újra veszélyt jelenthetnek. Valamint ha valakit életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélnek, fennáll a szökés veszélye is, az elítélt újra fenyegetést jelent az ártatlan polgárokra nézve. Ráadásul egy maffiavezér, vagy egy terrorista szervezet vezetője a börtönből is árthat, a követőit irányítva.

Ellenben a halálbüntetés visszavonhatatlan és végleges, nincs lehetőség arra – mint életfogytig tartó börtönbüntetésnél -, hogy az elítéltet kiengedjük. Egy rosszul meghozott ítélet egy ártatlan ember halálát eredményezheti, miközben a valódi gyilkos szabadon jár-kel az ártatlan polgárok között. A halottakat semmi nem hozhatja vissza, és az ő hozzátartózóinak is fáj a veszteség. Még ha az illető embert is ölt, érző lény volt, szeretett, szeretve volt. Továbbá vannak olyan gyilkosok, akik tettüket hirtelen felindulásból követik el, vagyis nem gondolkoznak, amikor elkövetik tettüket, nem veszik sorra, hogy milyen következményei lesznek cselekedetüknek. A hívők szerint az életet csak Istennek van joga elvenni az emberektől, és a halálbüntetés – akár a gyilkosság – is vétek. Sérti az elítélt emberi élethez és méltósághoz való elidegeníthetetlen jogát, hiszen mi lehet méltóságos abban, ha bepelenkázva, 15-20 ember szeme láttára végeznek ki valakit egyetlen gombnyomással? Valamint a kivégző is ugyanúgy embert öl - habár legális úton teszi -, ő sem lesz különb az előtte fekvő gyilkostól. A halálbüntetés antihumánus megoldás egy tett megtorlására. Mind az elítéltre, mind a családjára, mind a „hóhérra” nézve. Ha a helyzet úgy adja a gyilkosból mártír lehet, a követői, vagy vele egyetértők szemében. A halálbüntetés alapján az áldozat hozzátartozói jogosnak érezhetik, hogy bosszút álljanak. Ez önbíráskodáshoz vezethet, hiszen ha az állam legális úton kiolthatja egy ember életét, akkor nekik is joguk van hozzá. Az emberi brutalitás nem ismer határokat, de nem feltétlenül a halálbüntetés a megfelelő megtorlás egy brutális tettért.

Egy szó, mint száz ez a téma nem egyszerű, nem gondolom, hogy bárkit is hidegen hagyna. Vannak, akik fekete-fehérnek látják, de szerintem itt többről van szó. Sok érv szól mellette, sok ellene, és ha nem érintett az ember, nem feltétlenül tud róla egyoldalú véleményt alkotni. Ez mindig nehéz kérdés volt, és lesz is, amíg vannak humánus nézeteket valló emberek, hidegvérű gyilkosok, erőszaktevők és vannak gyászoló szülők, barátok. A két tábor – az ellenzők és a pártolók – sosem fognak dűlőre jutni, sosem fognak tudni kompromisszumot kötni. Ám mindig lesznek olyanok is - mint én -, akik nem tudnak álláspontot foglalni az ügyben.

A halálbüntetésről

A halálbüntetés alkalmazásáról mind a mai napig éles társadalmi és politikai viták folynak, vagyis hogy helyes-e az alkalmazása avagy sem. Szerintem ez nem egy olyan egyértelmű dolog, amiről az embereknek határozott véleménye van, ugyanis ez a legsúlyosabb büntetési forma, melynek végeredménye a bűnösnek ítélt személy életének kioltása és ugyebár alapvetően az élethez mindenkinek joga van. A halálbüntetés a régebbi korokban elrettentés céljából gyakran kínzással is párosult és nyilvánosan történt, ezenkívül politikai ellenfelekkel, vagy ártatlan emberek tömegeivel is elkövették. Ezt a büntetési formát ugyan már Magyarországon eltörölték, ám számos országban még a mai napig alkalmazzák.
Az én véleményem az, hogy ezt a legszigorúbb büntetési formát csak rendkívül kivételes esetekben szabadna csak végrehajtani, mert ahhoz hogy valaki életét kioltsák annak az illetőnek valami olyan borzalmas tettet kellene elkövetnie amivel nem méltó az életre és végérvényesen bűnhődnie kell, ám számos esetben a halálbüntetést szerintem nem volna szabad alkalmazni. Véleményem szerint ha a bűnöst bezárják 30-40 évre egy sötét cellába, az sokkal nagyobb büntetés számára, mint sima egyszerűséggel kioltani az életét.
Mondhatnám azt is, hogy aki megölt egy gyereket vagy egy másik embert, az szenvedjen és pusztuljon, de vajon ez helyes út lenne vagy inkább egy érzelemvezérelt döntés?
Amikor azt mondják: Ha a maga gyereke halna meg, maga mit tenne?, Olyankor arra gondolok, hogy valószínűleg eluralkodnának rajtam az érzelmeim, és nagy eséllyel hoznék egy helytelen döntést. Nagy eséllyel legszívesebben megölném a tettest. De ezzel nem éleszteném fel a gyerekemet.
A gyilkos elvenné a gyerekemtől azt a lehetőséget, hogy az élet nyújtotta tapasztalatokat feldolgozza és nem utolsó sorban megfosztaná őt a létezés örömétől.
De ha belegondolok, másrészről pedig ott van egy szánalmas és érzelmileg labilis ember. Ott van egy gyerekgyilkos, aki mindeddig nem adott lehetőséget magának a fejlődésre. Én szánom a gyilkost, mert ő egy senki, aki nem tud semmit, nincsenek benne igazi érzelmek. Benne csak düh van és keseredettség, neki nincs meg az intelligenciája a szépség meglátásához.
Öljem meg a gyilkost és legyek magam is gyilkos? Én ebben nem látok pozitív értéket.
Szerintem ezeket a szerencsétleneket börtönbe kellene zárni jó pár évre és terápiás módszerekkel szembesíteni őket tetteikkel. Pszichológiai eszközökkel rá kellene őket ébreszteni a mély igazságra, mely szerint a másik ember tulajdonképpen mi magunk vagyunk. Ha ezt el tudnánk érni, akkor ezek az emberek bűnösségük tudatába pusztulnának bele.
Egyszóval nagyon nehéz a halálbüntetéssel kapcsolatban állást foglalni, hiszen ha az ember mélyebben belegondolja magát egy olyan helyzetbe, hogy mi történne akkor ha például az egyetlen gyermekét megölnék meg akkor talán egyértelmű választ tudnánk magunknak adni, de mi a helyzet akkor ha mondjuk a saját édes gyermekünk ontja ki más életét, még akkor is ha esetleg az nem szándékosan történt. Ugye így már nem olyan egyszerű a válasz? Hiszen az én gyermekem hiába is ölt meg egy másik embert, attól ő még az én vérem és egyetlen kincsem marad és semmi esetben sem engedném, hogy csak úgy elvegyék tőlem.
Na de mi a helyzet akkor ha például valaki önvédelem céljából öli meg a másikat? Természetesen az egy más helyzet, de a lényeg nem változik, vagyis, hogy emberölésről beszélhetünk ebben az esetben is, ám általában a tetteseket nem ítélik halálra. Mindenesetre a halálbüntetés kérdése mindenkit mindenhol foglalkoztat és mindenkinek más elképzelése van róla, de szerintem ez így természetes. Személy szerint én örülök annak, hogy Magyarországon eltörölték ezt a büntetési formát, bár az is lehet, hogy ha még lenne akkor sokkal kevesebb szörnyűség és tragédia történne kicsiny országunkban.

A halálbüntetés

Véleményem szerint mindenki elgondolkozott már azon, hogy támogatja e vagy sem a halálbüntetés végrehajtását. Igaz napjainkban már csak egynéhány országban hoznak ilyen ítéletet a bírók. Ma a világon 74 olyan térség van, ahol a törvény engedi a halálbüntetést, például Afrikában, Japánban, USA-ban, a Közel-Keleten és a Karib-térség egyes államaiban. A legtöbb országban csak gyilkosság és háborús bűncselekmény miatt szabják ki, de máshol a kábítószerrel való kereskedelmet is halállal büntetik, például Kínában, Indonéziában, Szingapúrban és Vietnámban. Magyarországon ezt a fajta büntetést 1990-ben eltörölték.
De mégis fontos mit gondolunk mi, főképp erkölcsileg tiszta emberek, erről a fontos témáról. Ellenezzük vagy mellette állunk?
A választ jól meg kell gondolnunk, hiszen nem holmi növények életéről, tárgyak sorsáról ítélkezünk, hanem emberek életéről van szó. Mindenkinek egyenlő joga van az élethez. Ez miatt a fontos tény miatt tiltották be országszerte ezt az ítélkezést. Számomra is fontos ez az alapvető jog, bár én a halálbüntetés mellett állok. Hogy mégis miért?
Először is, akinek ilyen ítéletet szán a legfelsőbb bíróság, az egészen biztosan megérdemli a halált. Aki mások vérét kiontja, az ne ússza meg a tetteit következmények nélkül! Talán segít az, hogyha beleképzeljük magunkat többféle szituációba. Tegyük fel, hogy valaki ok nélkül öl, vagy erőszakol meg valakit. Akkor természetesen jár neki az élet jogától való megfosztás. Enyhítő körülményként nem lehet ittas vagy drogos állapotra fogni a tetteket, hiszen ez nem mentség, főleg hogy a drogozás nem minden esetben minősül legálisnak. Magamat is elítélném, ha ilyen bűncselekményt hajtanék végre ilyen szerek hatására. Vehetjük példaként azt is, hogy ha az én gyermekemet ölnék meg, én mint szülő a gyilkos halálát követelném, foggal, körömmel harcolnék a halálbüntetés végrehajtásáért. Feldolgozhatatlan egy szülő számára, hogy kiontják gyermeke életét ok nélkül. Egy füves cigi és jó pár feles pálinka hatására egy perc alatt elveszik a szülőktől életük értelmét. Belese gondolnak abba, mennyi áldozattal és lemondással jár egy gyermek felnevelése.
Nem minden szempontból tartom igazságosnak ezt a büntetést, mivel úgy vélem elég kegyes halált biztosít. Manapság nem kínzóeszközök használatával hajtják végre a büntetést, értem ez alatt az akasztást és a giotin alkalmazását, hanem injekciók segítségével. A gyilkos fájdalommentesen hal meg, fél óra leforgása alatt. Ez szerintem kegyes kivégzés, összevetve az életfogytig tartó börtönbüntetéssel, ahol élete végéig töpreng, töpreng és csak töpreng. Már persze ha van lelke és bűntudata. El kell számolnia tetteivel és őrlődni azon, kap e valaha megbocsátást az áldozatok szüleitől és persze Istentől.
Azt még meg kell említenem, hogy nem minden gyilkos bűncselekmény után kell kiszabni halált. Kivételt kellene élveznie az önvédelemnek. Az önvédelemből való ölés nem minősül szándékosnak. Természetesen nyomos érvekkel és példákkal kell előrukkolni. Leggyakoribb eset, hogy egy látszólag szerető családban az édesapa rendszeresen molesztálja, erőszakolja a lányát. Ilyen esetben nem szabható ki halál az áldozatra, vagyis a sértett lányra, azért mert megvédte magát.
Személy szerint én támogatnám a halálbüntetés újbóli bevezetését Magyarországon.
Meglátásom szerint csökkennének a bűnözések, a gyilkosságok és a nemi erőszakok. Fontosnak tartom, hogy ne ítélkezzük elhamarkodottan olyankor, amikor azt halljuk, „őt” meg „őt” halálra ítélték. Ne feledjük önvédelemből is lehet ölni, ami valamelyest enyhítő körülménynek számít. A legjobb lenne, ha az emberek megváltoznának, és még véletlenül sem fordulna meg a fejükben az emberi élet kioltása.

Biztos?!

"Ha a halál árnyéka völgyében járok is,
nem félek semmi bajtól, mert Te velem vagy."

A legtöbb ember erre a kérdésre automatikusan igennel válaszol. Mindenkinek eszébe jutnak a borzalmasabbnál borzalmasabb példák, amelyekben sajnos a történet egytől-egyig igaz. Legtöbbször átérezzük a szülők gyászát és egyetértünk velük abban, hogy valakinek bűnhődnie kell a gyilkos tettért. De vajon igazunk van? Tényleg ilyen egyszerű lenne a dolog? Életért életet? Vajon elég lenne bosszúvágyunknak annyi, hogy egy ember élete végéig a börtönben ül, vagy mindenféleképpen a halála a megoldás? Ebben a kérdésben sajnos nem tudok konkrét választ adni, ezért kénytelen vagyok pro és kontra érveket felhozni.
Hazánkban tiltják a halálbüntetést, mivel minden embernek alapvető joga van az élethez. De hogyan ítéljenek el egy olyan embert, aki nem vette figyelembe áldozatának élethez való jogát? Hiszen nincs különbség az emberi életek értéke között. (Persze a mai világban minden érték megállapítható, így természetesen az emberi életé is. Egy gyilkos „életfogytiglan” tartó börtönbüntetése átlagosan 25-30 év.) Természetesen megérthető az, ha például egy gyereket brutálisan meggyilkolnak, akkor a hozzátartozói nem szeretnék az élők között tudni a gyilkosát. Igaz, ez nem törli el a hozzátartozók veszteségét, de egyfajta megnyugvást adhat a lelküknek, hogy tudják, ez az ember többé már senkinek nem árthat. Nem kell attól rettegniük, hogy 25-30 év múlva kiengedik a gyilkost, aki újabb áldozatot találhat. Egy amerikai férfi például felvonulásokat szervez annak érdekében, hogy egész Amerikában engedélyezzék a halálbüntetést. Cselekedetét azzal indokolja, hogy 5 éves kislányát elrabolták, többször megerőszakolták és brutálisan meggyilkolták. A tettest megtalálták, majd 15 éves szabadságvesztése után szabadon engedték. A düh és a csalódás nem tud elmúlni a gyilkos halálával, de a félelem talán igen.
A halálbüntetést természetesen nem úgy kell elképzelni, mint a középkori akasztásokat, hosszas kínzásokat vagy a guillotine-t. A mai „humánusabb” módszer egy több lépésben beadott méreginjekció. Leginkább a fájdalommentessége és orvosi jellegű sterilitása miatt elfogadható. Ezt a kivégző módszert nem egy konkrét ember feladata, hanem egy tanúkból, biztonsági emberekből és orvosokból álló csoport. Fontos, hogy több ember végezze a feladatot, így nem kell egy embernek a hóhér szerepét elvállalnia.
De, ahogy a mondás is tartja tévedni emberi dolog. Itt is előfordulhat, hogy tévedtünk. Lehetséges, hogy tévesek a bizonyítékok, és egy ártatlan embert fosztottak meg az életétől. Vajon hogyan küzd meg az ember azzal a bűntudattal, amely egy olyan hirtelen cselekedetből származik, amelyet a harag és a csalódottság vezérelt? Nem elég a veszteség tudata, most már egy emberi élet is szárad a lelkén. Kínjuknak sosem lesz vége, hiszen az igazi tettes helyett egy ártatlant végeztek ki.
Mindemellett nem hagyható figyelmen kívül a jellem sem. Ha egy gyenge jellem vesz részt a gyilkosságban, akkor rendszerint ők csupán bábok. Az igazi tettes eszközei csupán, aki azt tesz velük, amit csak akar. Nagyon sok ilyen ember válik egy bűntett bűnbakjává. Legtöbbször még csak nem is ők az igazi tettesek csak „rosszkor voltak rossz helyen”.
Az érveket figyelembe véve mondom, én soha nem tudnék dönteni, hogy a halálbüntetés mellett vagy ellen szavazok. Hiszen ki vagyok én, hogy megmondjam, ki élhet és ki nem? De ha meg is mondom, mi van akkor, ha tévedek? Se így, se úgy. A film megnézése után is csak erősödött bennem ez a vélemény. Láthattam a szülők fájdalmát, mint a halott fiatalok, mint a gyilkos oldaláról.
Törekedni kell arra, hogy tisztán lásson az ember, még akkor is ha ez lehetetlennek tűnik.

"Hallottátok, hogy megmondatott: "Szemet szemért, fogat fogért." Én viszont azt mondom nektek: ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem aki megüti az arcodat jobb felől, fordítsd felé a másik arcodat is."