Ősz

Maga a változás. Elszakadás a régitől és belépés egy újba. Minden átváltozik, átalakul. A fák levetik zöld ruhájukat és színponpás ezerszínű kabátba bújnak, így várva a telet. A betakarítás ideje, amikor felkészülünk a télre és learatjuk a tavasszal elvetett magokat. Learatjuk a munkánk gyümölcseit és megpihenünk, várjuk, hogy újra eljöljjön a tavasz.
Egy átmenet. Új időszámítás következik. A természet felkészül a téli pihenésre, elraktározza értékeit és vár. Vár arra csendre melyet csak ősszel kaphat meg. Sötétebbek és hosszabbak az éjszakák, már nem kel fel olyan korán a Nap, mint régen. Nem kell sietnie sehová sem.
Számomra az ősz újrakezdést és egy kis szomorúságot jelent. Szomorúságot mert el kell búcsúznom a melegtől, de újrakezdést is mert megint megpróbálhatok egy fokkal jobb lenni. Felkészít a hidegre, majd magával hozza azt. Itt van az Ősz, itt van újra...

Az igazi Ősz

Az Ősz, nem ifjú Tavasz már és nem is forró Nyár. Tájain fellelhetőek még a nyár smaragdos színei, az Ősz csupán kiegészítette őket saját színeivel. Ezer színű tiszta egén legfeljebb egykét kis felhő gurul végig. A lenyugvó Nap festőként használja az elé vászonként terülő végtelen eget. Megtölti a vásznat kedvenc színeivel: sárgával, naranccsal, rózsaszínnel, vörössel, lilával és kékkel. A kéket hagyja a legvégére, hiszen szemében él még az augusztusi ég kékje és fénye.
A levegőben még az élet édes illata terjeng. A kósza, hűs szellő át tekereg egykét utcán, összeborzolva, tovaröpítve a levél kupacokat. Megmozgatja az álmosan ásítozó fákat, akik először összerezzennek érintésétől, majd nyűgösen nyújtózkodni kezdenek. Ahogy a szűkebb utcákhoz is elér lágy fuvallata, a szél lehajol és megsimogatja a földet, amitől elégedetten kezd dorombolni az összes macskakő. A földön a nyár megunt sárgás ruhája, a levelek hevernek, mint kis sárga kövek képeznek végtelen utat az embernek.
Az egész megszűnik, ha az ember belép a képbe, hiszen ő nem látja, miként integetnek neki az álmos fák. Nem érzi, milyen lágyan ér arcához a csintalan szellő, miként suttog sejtelmes szavakat fülébe. Még azt sem hallja, hogy milyen boldogan dorombol a macskakő valahányszor meglátja őt. Nem tudja, hogy valahányszor egy fáról lehulló levél ér hozzá, igazából az Ősz érinti meg őt, marasztalja és hívja fel figyelmét szépségeire. De az ember sosem áll meg, örök mozgásban él. Mindig siet, és sosem néz szét. Nem látja milyen szép az Ősz, csak ha már minden véget ért.

Vénasszonyok nyara

Ősz... Sokaknak ez az évszak jelenti az iskola kezdetét, a hosszú nyári napok rövidebbé válását, a hideg idő megjöttét. Ősszel a hajdan volt zöld levelek a szivárvány színeiben pompáznak, és a Nap süt még, de már korántsem oly melegen.
Mégis, amikor ősszel beköszönt az indián nyár, az olyan, mintha egy fénykorában lévő színésznő lépne színpadra. Már kilépett a fiatal, gondtalan és üde nyárból, sok mindent megélt már, a ráncok már látszódnak szép arcán, de mégis, mikor készül az utolsó, nagy előadásra, színpompás ruháját magára ölti és tündököl. Az egészen halványsárgától kezdve a már-már feketébe hajló vörös színek is megtalálhatók öltözetén. Élete alkonyán még egyszer elkápráztat mindenkit, mielőtt levonul a színpadról.
Megnyugtató érzés látni ilyenkor a természetet. Elbűvöl és mégis elszomorít. A fák levetik lombkoronájukat, készülnek a télre, a hosszú álomra. A későn érő gyümölcsök is beérik végre társaikat. A Nap még kitartóan süt, sugarai felmelegítik az ember lelkét, kiélvezhetjük a "nyár" utolsó napjait.