Színfalak mögött...

„Jöjj, vár rád a végzet,
Szép színház az élet…”

Hogy mi is a színház? A szó hallatára a legtöbb embernek eszébe jutnak a darabok, amiket idáig látott. Maguk előtt látják a színházi székek hosszú sorait, a fényeket, a jelmezeket és persze a színpadot. Nem véletlenül hívják a „világot jelentő deszkáknak”, ez egy mágikus tér. Hiszen a színpad mindig és mindenhol ott van. Estéről estére változtatja történetét, helyszíneit és idejét, így bizonyítva azt, hogy a színpadon nem létezik sem tér sem pedig idő. Egyik estén még a 15. századi párizsiban járunk a Notre-Dame árnyékában, másnap már a dzsungel vár minket ezernyi hangjával. A történelem és a világirodalom legfontosabb személyei jelennek meg itt estéről estére. Nem hiába akarják olyan sokan meghódítani a színpadot, elnyerni egy kis részét. De sajnos csak pár órás ez az utazás időben és térben, az utazás végét hangos taps jelzi, a lámpákat felkapcsolják, és mi hazatérünk saját valóságunkba.
De milyen a színház a másik oldalról? Szerencsére az elmúlt időszakban volt lehetőségem, hogy megtudjam. Sikerült belecsöppennem ebbe a furcsa világba, megtudhattam azt, hogy milyen érzés belebújni egy másik lény bőrébe. Persze a kezdet kezdetén még nem nagyon bizakodtam abban, hogy sikerülni fog. Nem kis lámpalázat kellett legyőzni és kiállni a színpadra, tudva azt, hogy hamarosan egy egész társulat fogja bírálni minden egyes szavam és mozdulatom. Szinte el sem hittem, hogy sikerült. Kezdetben könnyű kis beugró feladatokat kaptunk, egy-egy hosszabb monológ vagy vers. Azután, ahogy teltek a hetek egyre több feladatunk lett, amelyeket vagy egyedül, vagy csoportosan kellett bemutatnunk. Egyformán helyt kell állnunk a rengeteg táncórán, énekórán és színészmesterség órán is. Persze a jelmez is elengedhetetlen kellék a munkához, és ha nincs semmilyen jó jelmezötletünk, akkor lemehetünk a jelmeztárba válogatni.
A jelmeztár is egy olyan hely, mint egy kis színpad, hiszen nagyon kis helyre van bezsúfolva az „egész világ”. A jelmeztárban egymás mellett áll a katona, a balett táncos, a medve és a hippi. Ebben a kis teremben találkoznak a világ vándorai, nekünk csak annyi a dolgunk, hogy kiválasszuk közülük a megfelelőt.
A féléves vizsgákon pedig megmutathattuk, hogy mennyit fejlődtünk. Év végén pedig már a szüleink előtt is bizonyíthatunk egy előadásban, aminek a végén értékelik egész éves munkánkat. A tavalyi évben belekezdtünk a Trója című rockoperába, itt láthattam először, hogy milyen is egy igazi színész munkája. Már most megcáfolnám azt a tévhitet, hogy egyszerű dolog színésznek lenni (még akkor is, ha csak kezdő az ember). Megtudtam, hogy milyen kimerítő dolog egy táncpróba, amikor egy bizonyos táncot 5-6 órán keresztül tökéletesítünk, pláne akkor, ha mindez egy dombtetőn vagy egy várfalon történik +40C°-ban. Ennél is kimerítőbb még a „maratoni próba”, amikor egy nap átlagosan 12-14 órákat dolgozunk a jeleneteken. Persze ez a sok próba nagyon össze tudja kovácsolni az embereket.
Épp ezért nem kevés barátság jön létre a próbával eltöltött idők alatt, és ha már itt tartunk, nem kevés a szerelem sem. Hiszen ha két ember egymással próbál, akkor nem hiányozhat az alap bizalom, ami megvan kettőjük között. Ha nincs meg a bizalom, akkor nagyon nehéz jól eljátszani egy jelenetet. Különösen akkor, ha ez a jelenet szerelmi jelenet, amikor meg kell ölelni esetleg megcsókolni a másikat. A színházban nem nehéz beleszeretni a partnerünkbe, hiszen az egész színháznak megvan az a különös vonzereje, az egzotikus oldala. Ahogy az emberek egymásra tekintenek, ahogy beszélnek, és ahogy a másikhoz érnek, van benne valami bensőséges. A sok közös munka mindenkit közelebb hoz egymáshoz.
Eljött a nap, az előadás napja, a nézőtér tele, a színpad még üres, csak a kezdésre vár mindenki. A színészek a takarás mögött készülődnek, ismételik a szöveget, a mozdulatokat, várják, hogy jelezzenek nekik: kezdődik! Mindenki izgul, az izgalom jelzi, hogy tényleg szívük-lelkük benne van előadásban. A függönyt elhúzzák, majd a színpadra lépnek és a vakító fényben eljátsszák szerepüket. A szerepet, melynek szövegét előtte már vagy ezerszer elmondtak. Amit idáig alakítottak és tökéletesítettek. Már több puszta szövegnél, a színész tesz bele lelket, ő viszi bele érzelmeket. Így lesz a színész egy másik ember, persze csak arra az estére. Holnapra talán már más lesz. Ki tudja, milyen szerepet hoz számára a holnap. De ő még itt van, most csak a közönségnek él, csak nekik játszik. Mert csodálatos az érzés, amikor a közönség tapsol. Felemelő és megnyugtató. Elégedetten tekinthet vissza az eltelt időre.
Persze mindez a néző számára láthatatlan, ők csak azt látják, amit a színészek mutatnak nekik. De csak kevesen tudják azt, hogy mi minden van a színfalak mögött…