A könyv és én

A könyv és én

Az ember már egészen kiskorától kezdve elkezd ismerkedni a könyvvel. Csecsemő korunkban mesekönyveket olvasnak fel nekünk szüleink, rokonaink; gyerekkorban pedig kifestő könyveken tanulunk meg színezni, az iskolában pedig könyvekből tanítanak meg minket olvasni.

Talán most értünk el igazán a lényeghez. Általános iskolában már kötelezően adnak fel a gyerekeknek kötelező olvasmányt. Vannak akiket ez ebben a korban még nem mozgat meg annyira, vagy olyan könyvet kell olvasniuk, ami nem tetszik nekik, esetleg nem is értik meg. Az én történetem is itt kezdődik valahol.

Emlékszem, milyen nagy kedvvel kezdtem el olvasni a „Két Lottie” című olvasmányt. Igaz, ez nem volt kötelező olvasmány, de osztálytársaimmal versengtünk, hogy ki tudja hamarabb elolvasni. Bár nem nyertem, a történet így is megtetszett – majd később megtudtam, hogy film is van belőle. Aztán következett a Bambi című olvasmány, ezt is nagyon kedveltem, és a film is ugyanígy tetszett. Valahogy hatodik osztályban megváltozott a könyvekről a véleményem. Amikor „Az egri csillagok”-ra került a sor, hát.. nagyon nem örültem. Kínszenvedés volt számomra elolvasni, mert nagyon nem kötött le, és az érdeklődésemet keltette fel. Egy 12 éves gyerek nem biztos, hogy épp ésszel fel tudja fogni a történelmi eseményeket, utalásokat, illetve a háttértörténetet egy ilyen könyv elolvasása közben vagy akár után. Nyolcadik osztályban láttam egy kisebb reménysugarat, hogy olvasni mégis jó, amikor egy próza versenyre készültem, és amúgy is el kellett olvasnom Jókai Kőszívű ember fiai című olvasmányát. Még erre is azt mondom, hogy jó volt. Majd ettől kezdve megint nem szerettem olvasni. Nagyon erőltetettnek tűntek a kötelezők, és elvették a kedvem még attól is, hogy olyan könyvet kezdjek el, ami tetszik és nem kötelező.

Teltek, múltak az évek és amikor már középiskolába kerültem, a körülöttem levőket mind elkapta a „Twilight” láz. Először nem értettem. Az első adandó alkalommal elmentem moziba megnézni, amikor megfilmesítették. Magával ragadott a történet. Nemcsak, hogy nem történelmi, hanem teljesen modern, vámpíros, szerelmi, drámai, egyszóval olyan filmre akadtam, amit mindenképp el szerettem volna olvasni. Az első könyvet örömmel olvastam végig és alig vártam a következő rész megjelenéséig. Mivel nem szerettem volna sokat várni, hogy tovább olvashassam, így internetről, fordításokat olvastam, ahogy valaki megszerkesztette őket. Minden reggel és délután, még az iskolában is a nyomtatott kis papírjaimat olvastam, annyira belemerültem a történetbe. És ez így ment az utolsó rész befejezéséig. Majd, amikor megjelentek a könyvek, megvettem őket, hogy szép kötött példányaim is legyenek, ne csak nyomtatott papírjaim. Így voltam az „Egy boltkóros naplója” című könyvvel. Ezt is először egy moziban láttam, és utána olvastam el a könyvet.

Aztán ahogy egyre idősebb lettem, más lett az érdeklődési köröm. Legtöbb időmet a számítógép és az internet előtt töltöttem el, nem vettem a fáradságot, hogy leüljek olvasni. Itt már közrejátszik az is, hogy az osztályok egyre nehezebbek lettek és egyre többet kellett tanulni – ami például most is így van. Egyszóval nagyon sok befolyásoló tényező van és volt, amiért nem szeretek most már olvasni. Így tizenkettedik osztályban is olyanokat kérnek számon tőlünk, ami az én fantáziámtól, lelkivilágomtól és minden egyéb másomtól teljesen távol áll.

Lehet, hogy nekem kellene változtatni a felfogásomon illetve érdeklődési körömön, de egyelőre még nem sikerült felfedeznem az olvasás rejtelmeit. Szókincs miatt mindenképp fontos az olvasás, ugyanígy a tájékozottság és a műveltség miatt is. Összegezve: a könyvek és én – ha mint egy kapcsolatra tekintünk egymással -, megszakítottuk a kapcsolatot. Talán most már nyitottabb vagyok arra, hogy újra megtaláljam az olyan könyveket, amik kellemes perceket okoznak nekem. Az emberek életét végig kísérik a könyvek és a tudás, vagyis mindig tanulhatunk valami újat. Talán ez a legfontosabb.