Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, ki Nekeresd ország örökké didergő, nagyszakállú ura volt. Nevenincs királynak egy bánata volt csak, mindig fázott keze, lába. Kihirdette hát országában, hogy, aki megoldást talál borzalmas problémájára, annak odaadja fele királyságát.
A hír hallatára nagy csődület lett a király birodalmában, százegy futár, százkét fele futott, hogy gyógyírt találjanak a király bajára. Jött is ám ezer bölcs, kik ezer és egy tanácsot adtak, de mindhiába, s királyunkat még mindig, majd megette az Isten hidege.
Elküldte hát a bölcseket, s rögtön hívatta is bizalmas udvari bolondját. Jött is az rögvest, vetette a bukfenceket, csörgött a bolond aranykolompos sipkája. A király azonban nem díjazta hű bolondja játékosságát és mérgesen rámordult, hogy adjon neki inkább tanácsot, hogy miként szabadulhatna meg didergésétől. A komédiás azt tanácsolta királyának, hogy gyújtson be hatalmas kandallójába, s attól felmelegszik majd. Így is tett a király, és rögtön utasította udvari fűtőjét, hogy pakolja meg cédrussal azt a kandallót, hadd lobogjon a máglya. Lobogott is az, de Nevenincs király egyre csak didergett. Neki is látott kivágatni az erdőket, a gyümölcsösöket, s minden éghető dolgot a tűzre hánytak, de mind hasztalanul.
Egyszer csak nyílik a király ajtaja és egy kislányka csoszog be rajta. A kislány szemébe könnycsepp csillogott és ártatlan hangján kérdőre vonta a fagyos szívű uralkodót, hogy miért szedi el a tetőt a családja feje felől, hisz beesik a hó, s még a babája frissen mosott ruhája is elázik. A didergő nagyúr szíve, mint a jég mikor olvad, elkezdett felengedni. Megígérte neki, hogy a babája nem marad ruha nélkül, sőt drága ruhákban fog pompázni.
A kisleány rácsodálkozott a felség kedvességére, és örömében nevetésbe és ugrálásba kezdett. Az úr szívét, a kislány öröme láttára olyan melegség öntötte el, hogy kinyitotta az összes ablakot és kikurjantotta rajta, hogy tóduljon be az egész város a palotába, mivel olyan meleg van ott, hogy kevés az egymagának.
A város lakói nyomban betódultak a meleg palotába, csak úgy nyüzsgött mindenki, mint a hullámzó tenger. A király ráparancsolt a szakácsaira, hogy rögvest terítsék meg az asztalokat és süssenek ökröt és csapoljanak hordót. Nevenincs királynak, még sose volt ilyen melege, mint most…
A hír hallatára nagy csődület lett a király birodalmában, százegy futár, százkét fele futott, hogy gyógyírt találjanak a király bajára. Jött is ám ezer bölcs, kik ezer és egy tanácsot adtak, de mindhiába, s királyunkat még mindig, majd megette az Isten hidege.
Elküldte hát a bölcseket, s rögtön hívatta is bizalmas udvari bolondját. Jött is az rögvest, vetette a bukfenceket, csörgött a bolond aranykolompos sipkája. A király azonban nem díjazta hű bolondja játékosságát és mérgesen rámordult, hogy adjon neki inkább tanácsot, hogy miként szabadulhatna meg didergésétől. A komédiás azt tanácsolta királyának, hogy gyújtson be hatalmas kandallójába, s attól felmelegszik majd. Így is tett a király, és rögtön utasította udvari fűtőjét, hogy pakolja meg cédrussal azt a kandallót, hadd lobogjon a máglya. Lobogott is az, de Nevenincs király egyre csak didergett. Neki is látott kivágatni az erdőket, a gyümölcsösöket, s minden éghető dolgot a tűzre hánytak, de mind hasztalanul.
Egyszer csak nyílik a király ajtaja és egy kislányka csoszog be rajta. A kislány szemébe könnycsepp csillogott és ártatlan hangján kérdőre vonta a fagyos szívű uralkodót, hogy miért szedi el a tetőt a családja feje felől, hisz beesik a hó, s még a babája frissen mosott ruhája is elázik. A didergő nagyúr szíve, mint a jég mikor olvad, elkezdett felengedni. Megígérte neki, hogy a babája nem marad ruha nélkül, sőt drága ruhákban fog pompázni.
A kisleány rácsodálkozott a felség kedvességére, és örömében nevetésbe és ugrálásba kezdett. Az úr szívét, a kislány öröme láttára olyan melegség öntötte el, hogy kinyitotta az összes ablakot és kikurjantotta rajta, hogy tóduljon be az egész város a palotába, mivel olyan meleg van ott, hogy kevés az egymagának.
A város lakói nyomban betódultak a meleg palotába, csak úgy nyüzsgött mindenki, mint a hullámzó tenger. A király ráparancsolt a szakácsaira, hogy rögvest terítsék meg az asztalokat és süssenek ökröt és csapoljanak hordót. Nevenincs királynak, még sose volt ilyen melege, mint most…
Holnap már rakom fel a fekete foltot is tanárnő de már nem volt erőm befejezni. Már nem kell sok neki. Remélem kapok ennyi haladékot :D és Boldogságos névnapot kívánok Önnek :)
VálaszTörlés