Az igazi Ősz

Az Ősz, nem ifjú Tavasz már és nem is forró Nyár. Tájain fellelhetőek még a nyár smaragdos színei, az Ősz csupán kiegészítette őket saját színeivel. Ezer színű tiszta egén legfeljebb egykét kis felhő gurul végig. A lenyugvó Nap festőként használja az elé vászonként terülő végtelen eget. Megtölti a vásznat kedvenc színeivel: sárgával, naranccsal, rózsaszínnel, vörössel, lilával és kékkel. A kéket hagyja a legvégére, hiszen szemében él még az augusztusi ég kékje és fénye.
A levegőben még az élet édes illata terjeng. A kósza, hűs szellő át tekereg egykét utcán, összeborzolva, tovaröpítve a levél kupacokat. Megmozgatja az álmosan ásítozó fákat, akik először összerezzennek érintésétől, majd nyűgösen nyújtózkodni kezdenek. Ahogy a szűkebb utcákhoz is elér lágy fuvallata, a szél lehajol és megsimogatja a földet, amitől elégedetten kezd dorombolni az összes macskakő. A földön a nyár megunt sárgás ruhája, a levelek hevernek, mint kis sárga kövek képeznek végtelen utat az embernek.
Az egész megszűnik, ha az ember belép a képbe, hiszen ő nem látja, miként integetnek neki az álmos fák. Nem érzi, milyen lágyan ér arcához a csintalan szellő, miként suttog sejtelmes szavakat fülébe. Még azt sem hallja, hogy milyen boldogan dorombol a macskakő valahányszor meglátja őt. Nem tudja, hogy valahányszor egy fáról lehulló levél ér hozzá, igazából az Ősz érinti meg őt, marasztalja és hívja fel figyelmét szépségeire. De az ember sosem áll meg, örök mozgásban él. Mindig siet, és sosem néz szét. Nem látja milyen szép az Ősz, csak ha már minden véget ért.